5.- Eltévedtem a mennyország felé félúton…

Bódi Rozália képe

Tudjátok milyen érzés az, amikor rájövök, talán félreállítottam a Világosságot az életemből egy minő kudarc miatt és hagytam megvezetni, saját magamat vezettem az orromnál fogva éveken keresztül? És akkor ott van az a Talán… Ott van a bizonytalanság, amikor tényleg halvány fogalmam sincs, merre van tovább az arra… Mert félek hinni abban, hogy azon az úton kell tovább mennem, amin mindig is szerettem volna. Még akkor is, ha nap, mint nap jelzést, megerősítést, kellő helyzeteket kapok.

Miért? Mert a Félelem elvakít, elsötétít. Bénító hatással rendelkezik áldozata felett… Nem beszélve arról, milyen tökéletesen tud együttműködni cinkosával, a Kudarccal és annak félelmével.

Azt hittem, már örökre sikerült elfojtani magamban az isteni vágyat talán akaratot. És ismét ott vigyorog önelégülten a Talán…

Régen merész voltam a sötétséggel szemben, mert nem tudtam még mibe vágom bele a fejsze nyelét és szaladtam előre, mert még nem ismertem a kecsegtető, csábító, ugyanakkor becsapó Kudarc arcát. Aztán megismertem és a karjaiba estem. Újra és újra… Miután a magáévá tett, akkor éreztem azt, hogy már nincs tovább… Kiszipolyozott minden reményt belőlem. Ekkor jött a fájó, beteges Következetesség, ami láthatóan örökre beköltözött a házamba. Ő készségesen segít kiszámítani előre minden léptemet, nehogy újra megtörténjen, hogy újra át kell lépnem azt a kegyetlen lépcsőfokot. Mindeközben abban bízva, így nem térek le az útról és a remény újra beköszönt és kiűzi belőlem a Félelmet. És mégis hol kapom magam, mire feleszmélek? A hazugságok, önáltatások bűzös ketrecében. A sebek befedték a testem minden egyes kis zugát, óriásokká növekedtek. Féllek egyedül lenni, félek a sötétben járni. Sarokba szorított, nincs tovább, csak a visszafele vezető utat ismerem.

Ahogy a Bikini énekli:

“Eltévedtem a mennyország felé félúton
Az utat sajnos visszafelé már jól tudom.
Eltévedtem a mennyország felé félúton
Az utat sajnos csak visszafelé; a sötétség felé, a hazugság felé tudom.”

És ott van a másik út… Az ismeretlen út. Nem lehet tudni előre, milyen veszélyeket rejt magába. Nem röhelyes, hogy még mindig csak a bőrömöt féltem, kifogásokat keresek?  Áh, már túl késő, nehéz lesz, nem vagyok képes rá. A mennyország fele vezető úton is?… Az a lépés, ami előttem áll, akkorának tűnik, hogy emberileg képtelenség átlépni. Vajon miért? …

 Két lehetőség közül választhatsz te is és én is:

1. Erőt veszek magamon és imádkozom a tisztánlátásért és végül meghozom a döntést.

2. Tovább kóborgok ott, ahol nem kapom a helyem és csak lefele süllyedek a mocsaras, magábaszívó talajon és lehet, hogy 70 évesen siránkozom majd, hogy mennyire szánom - bánom, hogy így töltöttem le az életem és akkor amikor kellett, nem mertem megtenni azt a félelmetes lépését… Nem beszélve a Mi lett volna ha?..kérdéskezdetek rémisztő sorozatával.

 

Téged is eltöltött a Talán bőkezűen? Nem tudod, hova tovább? Csak egyet mondhatok. Gondolkozz el az életeden, mondd ki hangosan, mit szeretsz csinálni és mindeközben szüntelen imádkozz! Ne siránkozz, ne nyivogj, ne érthetetlenkedj, ne várj az emberektől csodát, nem tőlük kell várni… Én is ezt próbálom tenni. 

Imádkozom érted is! Az Úr Fia közbenjár értünk. Ez a tudat kezd reményt fakasztani bennem újra.

 "Mert csak én tudom, mi a tervem veletek - így szól az ÚR -: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek." (Jer 29,11)

 

hozzászólok

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
CAPTCHA
Ez a kérdés teszteli, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.